Jézus kinyilatkoztatja az Atyát: Aki engem látott, az látta az Atyát

János Evangéliumának 14,1-12 szakasza, amelyet Húsvét 5. vasárnapján, A év, hirdetünk, Jézus hosszú búcsúbeszédén belül helyezkedik el az Utolsó Vacsorán (Jn 13–17). Az apostolok éppen meghallották Júdás árulásának és Péter tagadásának bejelentését, és szívük megzavarodott. Ez az a kontextus, amelyben Jézus kimondja a vigasz szavait, amelyek megnyitják ennek a Vasárnapnak az Evangéliumát: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek. Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek!” (Jn 14,1). A vers azonban, amely összefoglalja a mai elmélkedést, Fülöp kérése és Jézus válasza: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk!” — „Aki engem látott, az látta az Atyát” (Jn 14,8-9). Ez az egyik legtisztább kinyilatkoztatása az Atyának, amelyet a Fiú tett az egész Evangéliumban.

Hogy segítsünk neked imádkozni ezzel a Szóval, bemutatjuk az öt központi pontot, amelyeket a podcast epizódjában elmélkedtünk — több nyelvű felirattal elérhető YouTube csatornánkon (https://youtu.be/fHkypzLb_F8?si=9QtPGad9UAoboPux).

1. „Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek!”

Jézus nem azokat hívja meg, akik hisznek Istenben, hogy higgyenek Benne is, mintha két különálló hittárgy lennének. Ehelyett olyan tanítványokhoz fordul, akik már hisznek Istenben (az Atyában), és a vigasz szavát ajánlja nekik a közeledő Kereszt előtt. Mintha azt mondaná: „Hisztek, hogy Isten Mindenható és tudja, mit tesz; higgyétek azt is, hogy Én tudom, mit teszek.” A küszöbönálló próbatétel — a szenvedés, a kereszt, az ő elhagyatottságuk — előtt Jézus arra kéri az apostolokat, hogy ne veszítsék el bizalmukat Benne.

Ez a szó ma is visszhangzik megpróbáltatásaink fölött. Amikor szorongás, betegség, gyász, üldözés vagy meg nem értés kopogtat ajtónkon, könnyen megzavarodik a szív. Jézus megismétli nekünk: „Higgyetek.” Az Atya tudja, mit tesz, és a Fiú is hasonlóképpen tudja, mit tesz. Emlékezzünk Dávid hitére Góliáttal szemben: „Az Úr, aki kiszabadított engem az oroszlán és a medve karmaiból, ki fog szabadítani ennek a filiszteusnak a kezéből is” (1Sám 17,37). Ugyanazt a bizalmat kéri tőlünk az Úr, főleg tudván, hogy utunk is keresztre vezet, mégis hisszük, hogy „minden javára van azoknak, akik szeretik Istent” (Róm 8,28).

2. „Atyám házában…”

Az Atya háza mindenekelőtt a jeruzsálemi Templomot idézi — az „imádság házát”, amelyből Jézus kiűzi az árusokat (vö. Mt 21,13), és ahol gyermekként Mária és József megtalálják Őt, ezt mondva: „Nem tudtátok, hogy Atyám házában kell lennem?” (Lk 2,49). De a lelki Hagyomány három nagy horizontot nyit meg ezen a képen imádságunk számára.

Az első a lelkünk mint Isten lakhelye: Avilai Szent Teréz, „A belső várkastély avagy a lakások” című könyvében, és a Szentháromságról nevezett Szent Erzsébet, a szentháromsági inhabitációról szóló tanításában tanítják, hogy a Legszentebb Szentháromság a kegyelmi állapotban lévő lélekben lakozik. És Szent Ágoston így panaszkodott a „Vallomások” című könyvében: „Későn szerettelek meg, ó, oly régi és oly új Szépség, későn szerettelek meg! Te bennem voltál, és én kívül voltam.”

A második Szent János Jelenéseinek mennyei Jeruzsáleme, az Ég, a végleges Ház, ahol az Atya letöröl minden könnyet a szemünkről (vö. Jel 21,2-4) — amelyre Jézus helyet készít számunkra.

A harmadik az Atya háza mint az irgalom öle: ez a tékozló fiú példabeszéde (vö. Lk 15,11-32). Ha kívül találod magad — az Atyán kívül, magadon kívül, a kegyelmen kívül — az Atya háza ajtói mindig nyitva állnak. Az Úr az ajtó előtt áll és kopog (vö. Jel 3,20).

3. „Az Atyához megyek”

Ki az Atya, akiről Jézus annyit beszélt? Fülöp ekkor megkéri: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk” (Jn 14,8). És az Úr így válaszol neki: „Annyi időn át veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, az látta az Atyát” (Jn 14,9). Ez a keresztény Kinyilatkoztatás egyik legközpontibb állítása. Jézus nem skizofrén, aki önmagával beszél: egy másik Személyhez fordul, aki tőle különbözik, aki az Atya — és ugyanakkor egy szubsztancia Vele. „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30).

Itt csírájában nyilatkozik meg a Legszentebb Szentháromság teológiája. Az isteni Személyek a viszony és a küldetés által különböznek egymástól — az Atya a Teremtő, a Fiú a Megváltó, a Szentlélek a Megszentelő — de egyetlen Isten van három egyenlő és különböző Személyben. A szentháromsági tanítás nem a Zsinatok későbbi találmánya volt: már az Írásokban benne volt, és bekerült az Egyház Hitvallásaiba. A Niceai (325) és Konstantinápolyi (381) Zsinatok csak kifejezésre juttatták a szubsztancia és a Személy görög nyelvén azt, ami már Isten Igéjében ki volt nyilatkoztatva.

A jánosi Prológusban olvassuk: „Istent soha senki nem látta. Az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki” (Jn 1,18). Aki a láthatatlan Istent meg akarja találni, keresse Jézust: Ő Isten emberi arca. És ennél is több: a II. Vatikáni Zsinat a Gaudium et Spes 22-ben tanítja, hogy „Krisztus, az Atya és az Ő szeretetének misztériumát kinyilatkoztatva, magát az embert teljesen megnyilatkoztatja az embernek”. Jézusban fedezzük fel, ki az Atya — és kik vagyunk mi.

4. „Én vagyok az Út”

Tamás kérdezi: „Uram, nem tudjuk, hová mész. Honnan ismerhetnénk az utat?” (Jn 14,5). És Jézus János Evangéliumának hét nagy „Én vagyok” mondásának egyikével válaszol: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam” (Jn 14,6). Ma az elsőt emeljük ki: „Én vagyok az Út”.

Mint a Jó Pásztor szövegében, ahol Jézus azt mondja: „Én vagyok az ajtó” (Jn 10,7), és Máténál, amikor a „szűk kapuról” (Mt 7,13) beszél, az „Út” tipológia: Jézusnak nincs kockakő a kezében, amikor azt állítja, hogy Ő „az Út”. Így mutatkozik be, mert valóban Ő az: Az, akin keresztül átmegyünk, Az, akiben megmaradunk, Az, aki az Atyához vezet. Az első keresztényeket ezért „az Út követőinek” hívták (vö. ApCsel 9,2; 19,9.23; 24,14.22).

És ez az Út a Kereszten halad át, és a Feltámadásban éri el csúcspontját. Jézus már figyelmeztette tanítványait: „Ha a zöld fával ezt teszik, mi lesz a szárazzal?” (Lk 23,31). A Kereszt a negyedik Evangéliumban felmagasztalás és dicsőség: „Ha majd felmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok” (Jn 12,32). Ezért is végződik minden Eucharisztikus ima a doxológiával: „Őáltala, Ővele és Őbenne a tiéd, mindenható Atyaisten, a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség, mindörökkön örökké”. Minden az Atyához van irányítva, Jézus által, Vele és Benne, a Szentlélekben.

5. „Nagyobb dolgokat fogtok cselekedni ezeknél”

A mai Evangélium ezzel a mondattal végződik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbeviszek, sőt nagyobbakat is végbevisz, mert én az Atyához megyek” (Jn 14,12). Első pillantásra ez az ígéret meglepő: hogyan tehetnek a tanítványok nagyobb dolgokat, mint maga az Úr? A kulcs nem a tanítványok nagyobb „hatalmában” rejlik — Jézus Isten, mi pedig teremtmények, „haszontalan szolgák” (Lk 17,10) —, hanem a művek hatókörében és alázatában, amelyeket Ő enged, hogy elvégezzünk. Jézus körülbelül három évig prédikált egy korlátozott népnek Galileában és Júdeában. Az apostolok a föld végéig prédikáltak, és rajtuk keresztül milliárdok jutottak el a hitre mind a mai napig. Szent Péter egyetlen pünkösdi beszédében háromezer embert keresztelt meg (vö. ApCsel 2,41); Jézus nevében meggyógyított egy bénát a Templom kapujánál (vö. ApCsel 3,1-10); saját árnyéka gyógyulást hozott a betegeknek (vö. ApCsel 5,15) — olyan jel, amelyet az Evangéliumok még Jézus árnyékának sem tulajdonítanak. Pál több embert meggyógyított, feltámasztotta Eutikoszt (vö. ApCsel 20,9-12), egy vipera megmarta minden kár nélkül (vö. ApCsel 28,3-6). „Nagyobb tettek” lesznek, mert kis szolgák cselekszik őket.

Minél inkább kicsinek ismerjük el magunkat, Isten annál több csodát tehet általunk. Minden gyógyulás, minden megtérés, minden kegyelem, amely a mi cselekvésünkön vagy közbenjárásunkon keresztül megy át, valójában az Ő műve — és éppen ezért „nagyobb”, mint bármi, amit a magunk erejéből tehetnénk. „Nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5); de „mindent megtehetek abban, aki engem megerősít” (Fil 4,13).

A Lectio Divina lépései

1. Olvasás (Lectio): Olvasd el nyugodtan és figyelmesen Jn 14,1-12-t. Vedd észre a párbeszéd sorrendjét: Jézus kezdeti vigasza (1-4. v.); Tamás kérdése az útról (5-7. v.); Fülöp kérése, hogy lássa az Atyát (8-11. v.); a nagyobb tettek ígérete (12. v.). Húzd alá azokat a szavakat, amelyek a legjobban megérintettek.
2. Elmélkedés (Meditatio): Szíved milyen „nyugtalanságait” hív meg ma az Úr, hogy átadd neki? Valóban van hited Istenben és Jézusban, vagy a próbák előtt megpróbálod a magad módján megoldani? Keresed-e az Atya arcát Jézusban — az imádságban, az Igében, az Eucharisztiában? Általa jártál, vagy más utakon?
3. Imádság (Oratio): Beszélgess Jézussal azoknak a szavaknak alapján, amelyek a legjobban megérintettek. Kérj kegyelmet a hithez és a bizalomhoz a próba pillanataiban. Kérd a Fiút, hogy nyilatkoztassa ki neked az Atyát. Kérd a Szentlelket, hogy segítsen megmaradni az Úton, amely Jézus. Folytasd, ahogy a Lélek mozgat.
4. Szemlélődés (Contemplatio): Tegyél látogatást a Legméltóságosabb Oltáriszentségnél — személyesen vagy legalább lélekben. Engedd, hogy nézzen rád Az, aki az Atya emberi arca. Emlékezz, hogy lelked a kegyelemben a Szentháromság lakhelye: az Atya, a Fiú és a Szentlélek a Keresztségtől fogva benned lakik. Pihenj és szemléld hosszan ezt az igazságot.
5. Cselekedet (Actio): Milyen kis konkrét „művet” kér tőled az Úr ezen a héten? Egy bizalmi gesztust nehéz helyzetben; egy látogatást valakinél, akinek vigaszra van szüksége; egy elhalasztott megbékélést; egy állandó imaidőt. Minden szeretetből végzett mű, Vele és Benne, „nagyobb”, mint képzeled.

Nézd meg a teljes epizódot és kísérd a részletes elmélkedést YouTube csatornánkon — https://youtu.be/fHkypzLb_F8?si=9QtPGad9UAoboPux — válassz feliratot a kívánt nyelven.

Jövő szombatig!

Sálom!